Mivel
hivatalosan is elértem a huszonegyedik életévemet, így végre szabad embernek
érezhetem magam. Mindezzel, csak egy a gond… a kötelességek. Hiszen pár órán
belül el kell búcsúznom édesanyámtól, és a húgomtól. Hogy miért, és hogy hova
megyek? Egy olyan városba, ahol távol lehetek mindegy egyes rossz emléktől, ami
Orlandóhoz köt. Boston. Gyönyörű
tengerpart, munkalehetőségekkel teli város. De természetesen nem egyedül fogok
ott élni, hanem gyermekkori barátnőmmel, Tatjanaval. Ő egy hihetetlenül
karizmatikus személyiség, ami eddig az itteni férfiaknál nagyon imponált.
Hosszú szőke hajával, és tökéletes alakja mellett, én eltörpülök. Félhosszú
barna hajammal, és egyáltalán nem tökéletes alakommal, én eláshatom magam
mellette. De egyben viszont kiemelkedek mellette; a hitemmel, és az
akaratosságommal. De mindezek ellenére, Ő az az ember az
életemben, akiben a
legjobban megbízom. Hogy ez helyes e? Egyenlőre még úgy tűnik.
-El kéne
mennünk ünnepelni! – dobja le magát az újdonsült kanapéra, az újdonsült
lakásunkban Tatjana. Valamilyen oknál fogva cseppet sem ér meglepetésként ez a
kijelentése. Hiszen máson sem jár a feje, csak a bulizáson, és a pasikon. Na
jó, ez nem teljesen igaz, mert néha a munkán is, de az nagyon ritka.
- Mivel nekem holnap lesz az első munkanapom, így köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel. – utasítottam vissza finoman barátnőmet.
- Jaj ne már Amy! Tiszta ünneprontó vagy! – ül le a földre a kicsomagolatlan dobozok közé, és azon kezd el a körmeivel dobolni. Alacsony termetével, kék szemével, és szőke hajával igazi álom nő lehet a férfiak számára.
- Majd inkább holnap jó? Holnap már úgy is péntek lesz, így meg bőven rá érünk majd. – miközben beszéltem hozzá, felvettem egy kényelmes csőnadrágot, és egy citromsárga színű fodros topot. Lábaimra felhúztam egy fekete balett cipőt, és késznek nyilvánítottam magam.
- Készülsz valahová? – állt fel, és összeszűkített szemekkel nézett rám. Összefont karokkal közeledett felém, és amikor megállt előttem, lehetett köztünk vagy tíz centiméter. Ijesztő ilyenkor.
- Csak elmegyek megnézni, hogy merre van az első munkahelyem. Tudod hogy van ez… - mosolyogtam rá, és már a kabátomat vettem magamhoz. Intettem neki és kiléptem az ajtón. Lementem lifttel a földszintre, és rámosolyogtam a portásra, aki lendületes mozdulattal tárta ki előttem az ajtót. Amint kiléptem a szabadba Boston hangos hangjai , illatai, és az esti színek hívogattak egy kis felfedező útra. Még mindig nem tudom felfogni, hogy már nem az a kis Orlandói kislány vagyok, hanem az értett Bostoni lány. Habár Orlandó jóval nagyobb Bostonnál, de a szívem mégis idehúzott. Távol az ottani emberektől, az exeimtől, az apámtól… igen.. jobban szólva miatta menekültem el abból a házból, városból. A húgomat sajnáltam csak emiatt, hogy Ő neki el kell azt még vagy öt évig tűrnie, ahogy azok ketten szapulják egymást. Nem értem ezt az egészet… ha anya tudja, és apa is, hogy már egyáltalán nem egészséges a kapcsolatuk, akkor minek vannak még együtt? Anya miért tűri el, hogy apa úgy beszéljen vele ahogy? Én biztos, hogy ebben az életben soha nem fogom eltűrni, hogy bárki is megalázzon, csak mert olyan kedve van. Én független akarok lenni, és fogok is azért tenni, hogy ez így is legyen.
Amint befordultam Boston legforgalmasabb utcájába,elképesztő tömeg zúdult rám. Kipufogógáz, hot-dog büfék, és még egyéb más szagát éreztem a levegőben. Utcazenészek tömkelege csoportosult egy bizonyos épület elé, és az emberek szívesen megálltak előttük, és hallgatták őket. Néhány fiatal még táncolt is rá. Na és persze az autók. Te jó ég. Egymás nyakában lihegő kocsik tébolyult, szüntelen áradatához foghatót még sosem láttam. Mindig akadt egy mentő-, rendőr- vagy tűzoltóautó, mely fülsértő szirénázással próbált előrejutni a sárga taxik folyamában.
Boston nekem vadonatúj látványképet mutatott magáról. Figyelmesen ittam magamba az épületek látványát, és ez látszott is rajtam.
Szerencsémre egy harminc perc leforgása alatt eltaláltam a Forx and Columbiahoz, melyben holnaptól én is dolgozni fogok. Mindig is vágytam, hogy a médiában foglalatoskodjak, és tessék itt van. Újságíró leszek, de még mielőtt az lennék, Simon Randvell helyére kell lépnem. Simon Randvell az én főnökömnek a neve. Szimpatikus férfinak tűnt, amikor felvételizni jöttem el hozzá. Szép jelzőket kaptam vissza tőle, de a legjobb mindközül az volt, amikor kijelentette, hogy június huszonharmadikától ennél a cégnél fogok dolgozni.
Hátrahajtottam a fejemet, úgy néztem ezt az égig érő felhőkarcolót. Talán ez lehet Boston legmagasabb épülete? A Forx and Columbia rettentően figyelmet felkeltő épület volt számomra. A legteteje csak üvegből állt, ahol valószínűleg be lehetett látni egész Boston területét. Biztos pazar lehet onnan fentről a látványkép. Azt már tudtam, hogy az épület belseje is ennyire látványos volt, mint kívülről. Belülről a padló márványból készült, az oszlopok, amik tartották a mennyezetet aranyból voltak ötvözve, és gránitból kifaragott szobrok is helyet kaptak benne.
Elővettem a táskámból a belépőkártyámat, és végre újra beléphettem az épületbe. Még csak öt óra van, ami azt jelenti, hogy van legalább két órám, amíg bezárják a teljes épületet. Amikor beléptem ebbe a fényűző épületbe, kosztümös nők néztek vissza rám. Némelyik lesajnáló pillantással ajándékozott meg, némelyik meg egy kedves mosollyal. Az utóbbi valahogy szimpatikusabbnak tűnt nekem. A folyosó közepén lévő portásrészleghez igyekeztem, hogy bejelentkezzek, de amikor nem találtam ott senkit, elkeseredtem. Fancsali arccal meredtem magam elé. Nem tudom mit kéne ilyenkor tennem. Talán megkérdezni innen valamelyik nőtől, hogy hol van a portáslány? Nem ez nem jó ötlet. De akkor mit? Vállamat valaki megkocogtatja, és én a kéz tulajdonosához fordulok. Egy középmagas rövid szőke hajú lány áll előttem, kedves mosollyal az arcán.
- Segíthetek valamiben hölgyem? – kérdezi, de a hangja fáradtnak tűnik.
- Én öhm… csak be szeretnék jelentkezni, mert fel akarok menni arra az emeletre, ahol holnaptól dolgozni fogok. Simon Randvell a főnököm neve. Esetleg ismeri?
- Még szép! Ő az én bátyám. – nevet fel a lány. – Amúgy Rebecca vagyok. – nyújtja felém a kezét, amit szívesen elfogadok. – És nyugodtan menj fel. A huszonnegyedik emeletre kell menned a kettőszázhuszonnégyes ajtó mögött lesz az irodátok. Két részből áll, ebből a tiéd lesz a kisebbik, mivel ugye most még te vagy az asszisztense, de ha jól csinálod a munkát, akkor mehetsz az Ő szintjére. – kacsintott rám, és elment. Háát jó… Nagy levegőt vettem, majd az egyik lift irányába mentem, és megnyomtam a hívó gombot. Amikor kinyílt előttem a lift ajtaja, beléptem, és amikor zártam volna befele, egy kéz nyúlt be, hogy megállíthassa, a két szárny becsukódását. Lehajtottam a fejemet. Magam sem tudom miért, de nem akartam semmi mást, csak kimenni ebből a liftből minél hamarabb. A földön két fekete lakkozott cipőt nézegettem. Valószínűleg ez a férfihez tartozhatott. Nem bírtam, hogy ne nézzek fel. A férfin egy fekete elegáns nadrág feszült, egy kék ing, amin egy fekete zakó is helyet foglalt. Széles vállain feszültek a ruhadarabok. Nyakában egy fekete, apró négyzetekkel díszített nyakkendőt hordott, ami most el volt csúszva egy kicsit oldalra. Amikor tekintetemet végre az arcára vezettem a lélegzetem egyszerűen bent ragadt. Magas volt a férfi. Testtartása merev, tekintete szinte levetkőztetett. Szemei mélykékek voltak, így ingje tökéletesen illett hozzá. Számítóan méregetett, tekintete szinte lyukat égetett belém. Felgyorsult a szívverésem; a szám kinyílt, hogy levegőt kapjak. Kellemes illata volt. Érződött, hogy nem olcsó parfümöt használ. Amikor csipogott egyet a lift, jelezvén, hogy a megfelelő szintre érkeztem, megindultam volna, ha nem állja el az utamat. Amikor észre vette, hogy ki szeretnék szállni a liftből, arrébb állt, de tekintetét még mindig nem vette le rólam. Amikor kiléptem volna a liftből, valahogy sikerült szerencsétlenül lépnem, így felbuktam a saját lábamra, és a földre kerültem. Mennyire kínos ez már! A férfi kilépett a liftből, és a kezét nyújtotta felém. A zakója ujjban két aranyból készült mandzsetta foglalt helyet, amibe az volt vésve, hogy F&C. Elfogadtam a tenyeret, ami felhúzott engem, és ekkor még jobban meg tudtam csodálni az arcát. Állkapcsa merev volt, csak úgy, mint a testtartása. Szemei alatt kis táskák látszódtak a fáradtság miatt. Rövid, elegánsra nyírt barna haja volt, ami szépen volt hátra fésülve.
- Jól van? – kérdezte. A hangja rekedtesen mély. Szexi.
- I-igen jól. Öhm… köszönöm. – engedtem el a kezét. Eddig észre sem vettem, hogy még mindig fogtuk egymás kezét.
- Itt dolgozik?
- Holnaptól igen. Simon a főnököm. Biztos ismeri. Abban az irodában dolgozik. – te úr isten! Biztos hogy ismeri! Amelia ne járasd már le ennyire magad!
- Igen. Akkor hogy-hogy ma bejött? Tudomásom szerint az első munkanap előtt még a fiatalok elmennek egyet bulizni. – ráncolta össze a szemöldökét. Na persze mintha te nem lennél fiatal!
- Nem vagyok az a típus. Néha jó, de én inkább otthon vagyok, és a könyveimet bújom. – menj már el te adonisz, mert esküszöm, hogy rád vetem magam! Minek rá az a sok ruha? Úr isten ennyire balfasz már én sem lehetek. Na jó, akkor most szépen elköszönök. – De nem is tartom fel önt. Kösz a segítséget. – vettem fel a vállamra a táskámat, és gyorsan eliszkoltam előle. Berontottam az irodába, és hangosan kifújtam a levegőt. Szabad mondani egyáltalán olyat mondani egy férfire, hogy szép? Mert Ő aztán az volt. Boston remélem tartogatsz még nekem valamit a tarsolyodban!
- Mivel nekem holnap lesz az első munkanapom, így köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel. – utasítottam vissza finoman barátnőmet.
- Jaj ne már Amy! Tiszta ünneprontó vagy! – ül le a földre a kicsomagolatlan dobozok közé, és azon kezd el a körmeivel dobolni. Alacsony termetével, kék szemével, és szőke hajával igazi álom nő lehet a férfiak számára.
- Majd inkább holnap jó? Holnap már úgy is péntek lesz, így meg bőven rá érünk majd. – miközben beszéltem hozzá, felvettem egy kényelmes csőnadrágot, és egy citromsárga színű fodros topot. Lábaimra felhúztam egy fekete balett cipőt, és késznek nyilvánítottam magam.
- Készülsz valahová? – állt fel, és összeszűkített szemekkel nézett rám. Összefont karokkal közeledett felém, és amikor megállt előttem, lehetett köztünk vagy tíz centiméter. Ijesztő ilyenkor.
- Csak elmegyek megnézni, hogy merre van az első munkahelyem. Tudod hogy van ez… - mosolyogtam rá, és már a kabátomat vettem magamhoz. Intettem neki és kiléptem az ajtón. Lementem lifttel a földszintre, és rámosolyogtam a portásra, aki lendületes mozdulattal tárta ki előttem az ajtót. Amint kiléptem a szabadba Boston hangos hangjai , illatai, és az esti színek hívogattak egy kis felfedező útra. Még mindig nem tudom felfogni, hogy már nem az a kis Orlandói kislány vagyok, hanem az értett Bostoni lány. Habár Orlandó jóval nagyobb Bostonnál, de a szívem mégis idehúzott. Távol az ottani emberektől, az exeimtől, az apámtól… igen.. jobban szólva miatta menekültem el abból a házból, városból. A húgomat sajnáltam csak emiatt, hogy Ő neki el kell azt még vagy öt évig tűrnie, ahogy azok ketten szapulják egymást. Nem értem ezt az egészet… ha anya tudja, és apa is, hogy már egyáltalán nem egészséges a kapcsolatuk, akkor minek vannak még együtt? Anya miért tűri el, hogy apa úgy beszéljen vele ahogy? Én biztos, hogy ebben az életben soha nem fogom eltűrni, hogy bárki is megalázzon, csak mert olyan kedve van. Én független akarok lenni, és fogok is azért tenni, hogy ez így is legyen.
Amint befordultam Boston legforgalmasabb utcájába,elképesztő tömeg zúdult rám. Kipufogógáz, hot-dog büfék, és még egyéb más szagát éreztem a levegőben. Utcazenészek tömkelege csoportosult egy bizonyos épület elé, és az emberek szívesen megálltak előttük, és hallgatták őket. Néhány fiatal még táncolt is rá. Na és persze az autók. Te jó ég. Egymás nyakában lihegő kocsik tébolyult, szüntelen áradatához foghatót még sosem láttam. Mindig akadt egy mentő-, rendőr- vagy tűzoltóautó, mely fülsértő szirénázással próbált előrejutni a sárga taxik folyamában.
Boston nekem vadonatúj látványképet mutatott magáról. Figyelmesen ittam magamba az épületek látványát, és ez látszott is rajtam.
Szerencsémre egy harminc perc leforgása alatt eltaláltam a Forx and Columbiahoz, melyben holnaptól én is dolgozni fogok. Mindig is vágytam, hogy a médiában foglalatoskodjak, és tessék itt van. Újságíró leszek, de még mielőtt az lennék, Simon Randvell helyére kell lépnem. Simon Randvell az én főnökömnek a neve. Szimpatikus férfinak tűnt, amikor felvételizni jöttem el hozzá. Szép jelzőket kaptam vissza tőle, de a legjobb mindközül az volt, amikor kijelentette, hogy június huszonharmadikától ennél a cégnél fogok dolgozni.
Hátrahajtottam a fejemet, úgy néztem ezt az égig érő felhőkarcolót. Talán ez lehet Boston legmagasabb épülete? A Forx and Columbia rettentően figyelmet felkeltő épület volt számomra. A legteteje csak üvegből állt, ahol valószínűleg be lehetett látni egész Boston területét. Biztos pazar lehet onnan fentről a látványkép. Azt már tudtam, hogy az épület belseje is ennyire látványos volt, mint kívülről. Belülről a padló márványból készült, az oszlopok, amik tartották a mennyezetet aranyból voltak ötvözve, és gránitból kifaragott szobrok is helyet kaptak benne.
Elővettem a táskámból a belépőkártyámat, és végre újra beléphettem az épületbe. Még csak öt óra van, ami azt jelenti, hogy van legalább két órám, amíg bezárják a teljes épületet. Amikor beléptem ebbe a fényűző épületbe, kosztümös nők néztek vissza rám. Némelyik lesajnáló pillantással ajándékozott meg, némelyik meg egy kedves mosollyal. Az utóbbi valahogy szimpatikusabbnak tűnt nekem. A folyosó közepén lévő portásrészleghez igyekeztem, hogy bejelentkezzek, de amikor nem találtam ott senkit, elkeseredtem. Fancsali arccal meredtem magam elé. Nem tudom mit kéne ilyenkor tennem. Talán megkérdezni innen valamelyik nőtől, hogy hol van a portáslány? Nem ez nem jó ötlet. De akkor mit? Vállamat valaki megkocogtatja, és én a kéz tulajdonosához fordulok. Egy középmagas rövid szőke hajú lány áll előttem, kedves mosollyal az arcán.
- Segíthetek valamiben hölgyem? – kérdezi, de a hangja fáradtnak tűnik.
- Én öhm… csak be szeretnék jelentkezni, mert fel akarok menni arra az emeletre, ahol holnaptól dolgozni fogok. Simon Randvell a főnököm neve. Esetleg ismeri?
- Még szép! Ő az én bátyám. – nevet fel a lány. – Amúgy Rebecca vagyok. – nyújtja felém a kezét, amit szívesen elfogadok. – És nyugodtan menj fel. A huszonnegyedik emeletre kell menned a kettőszázhuszonnégyes ajtó mögött lesz az irodátok. Két részből áll, ebből a tiéd lesz a kisebbik, mivel ugye most még te vagy az asszisztense, de ha jól csinálod a munkát, akkor mehetsz az Ő szintjére. – kacsintott rám, és elment. Háát jó… Nagy levegőt vettem, majd az egyik lift irányába mentem, és megnyomtam a hívó gombot. Amikor kinyílt előttem a lift ajtaja, beléptem, és amikor zártam volna befele, egy kéz nyúlt be, hogy megállíthassa, a két szárny becsukódását. Lehajtottam a fejemet. Magam sem tudom miért, de nem akartam semmi mást, csak kimenni ebből a liftből minél hamarabb. A földön két fekete lakkozott cipőt nézegettem. Valószínűleg ez a férfihez tartozhatott. Nem bírtam, hogy ne nézzek fel. A férfin egy fekete elegáns nadrág feszült, egy kék ing, amin egy fekete zakó is helyet foglalt. Széles vállain feszültek a ruhadarabok. Nyakában egy fekete, apró négyzetekkel díszített nyakkendőt hordott, ami most el volt csúszva egy kicsit oldalra. Amikor tekintetemet végre az arcára vezettem a lélegzetem egyszerűen bent ragadt. Magas volt a férfi. Testtartása merev, tekintete szinte levetkőztetett. Szemei mélykékek voltak, így ingje tökéletesen illett hozzá. Számítóan méregetett, tekintete szinte lyukat égetett belém. Felgyorsult a szívverésem; a szám kinyílt, hogy levegőt kapjak. Kellemes illata volt. Érződött, hogy nem olcsó parfümöt használ. Amikor csipogott egyet a lift, jelezvén, hogy a megfelelő szintre érkeztem, megindultam volna, ha nem állja el az utamat. Amikor észre vette, hogy ki szeretnék szállni a liftből, arrébb állt, de tekintetét még mindig nem vette le rólam. Amikor kiléptem volna a liftből, valahogy sikerült szerencsétlenül lépnem, így felbuktam a saját lábamra, és a földre kerültem. Mennyire kínos ez már! A férfi kilépett a liftből, és a kezét nyújtotta felém. A zakója ujjban két aranyból készült mandzsetta foglalt helyet, amibe az volt vésve, hogy F&C. Elfogadtam a tenyeret, ami felhúzott engem, és ekkor még jobban meg tudtam csodálni az arcát. Állkapcsa merev volt, csak úgy, mint a testtartása. Szemei alatt kis táskák látszódtak a fáradtság miatt. Rövid, elegánsra nyírt barna haja volt, ami szépen volt hátra fésülve.
- Jól van? – kérdezte. A hangja rekedtesen mély. Szexi.
- I-igen jól. Öhm… köszönöm. – engedtem el a kezét. Eddig észre sem vettem, hogy még mindig fogtuk egymás kezét.
- Itt dolgozik?
- Holnaptól igen. Simon a főnököm. Biztos ismeri. Abban az irodában dolgozik. – te úr isten! Biztos hogy ismeri! Amelia ne járasd már le ennyire magad!
- Igen. Akkor hogy-hogy ma bejött? Tudomásom szerint az első munkanap előtt még a fiatalok elmennek egyet bulizni. – ráncolta össze a szemöldökét. Na persze mintha te nem lennél fiatal!
- Nem vagyok az a típus. Néha jó, de én inkább otthon vagyok, és a könyveimet bújom. – menj már el te adonisz, mert esküszöm, hogy rád vetem magam! Minek rá az a sok ruha? Úr isten ennyire balfasz már én sem lehetek. Na jó, akkor most szépen elköszönök. – De nem is tartom fel önt. Kösz a segítséget. – vettem fel a vállamra a táskámat, és gyorsan eliszkoltam előle. Berontottam az irodába, és hangosan kifújtam a levegőt. Szabad mondani egyáltalán olyat mondani egy férfire, hogy szép? Mert Ő aztán az volt. Boston remélem tartogatsz még nekem valamit a tarsolyodban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése