2. Rész

Lábaimon már alig bírok állni a kimerültségtől. Fáradt vagyok, és még mindig van vagy hat órám reggelig. Már magam sem tudom, hogy hány hosszú kávét ittam meg, mert kábé ötig számoltam, de annál tovább nem hiszem. Kómásan lépkedek fel lépcsőről lépcsőre, és azon elmélkedem, vajon alszik e már Mr. Forx. Nagyon remélem, hogy igen, mert neki most arra lenne a legnagyobb szüksége. Amikor végre a megfelelő emeletre érek, zsebemből előveszem a 209-es szobához megfelelő kulcsot, majd beleillesztem a lyukba, és látom, ahogy az egész szoba sötétségbe van borulva. Lassan jobban kitárom az ajtót, amíg a kinti fények rá nem világítanak az ágyra. Hál’ istennek nem ugrott ki az ablakon. Ja, hogy mi alapján feltételezem ezt? Mert kinézném belőle. Háttal fekszik nekem, egyenletesen szívja magába az oxigént, és a nyugalmas csendet, csak a szívgép pittyegése tölti meg. Az ablakhoz megyek, és elhúzom a zöldszínű függönyt, majd kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be némi friss levegő. Hanyagul beletúrok dús barna hajzuhatagomba, majd a szobához tartozó fürdőszobába megyek. Hideg vizet engedek markomba, majd azt mind az arcomra borítom, hátha egy kicsit felébredek. Egyszerűen másra sem vágyom, csak arra, hogy haza mehessek, vegyek egy forró lazító fürdőt, és az ágyamba kössek ki. Mocorgást észlelek az ágyon, így gyors léptekkel kisietek a fürdőből, és az ágy melletti fiókos szekrény mellé lépek. Megigazítom a infúziós állványt, és végre valahára leülök az egyik székre. Mellettem a férfi békésen alszik, és érzem, hogy én sem bírom úgy isten igazából nyitva tartani a szemeimet, így lehunyom őket pár pillanatra, de abból a pillanatból hosszabb percek következnek.

Köhögésre riadok fel, a férfi a mellkasát fogja, és megállás nélkül fuldokol. Hirtelen lefagyok, de amint egy másodperc múlva feleszmélek, a férfi arca előtt tarom a lélegeztető gépet. Kapkodva szívja magába az oxigént, majd visszahanyatlik az ágyra, és onnan néz fel rám. Tekintete fátyolos, és riadt. Hajamat a fülem mögé tűröm, hogy ne hulljon bele az arcába, és úgy tartom arca előtt a maszkot. Fáradtan, és kimerülten nézem a férfit, aki most már sokkal nyugodtabban szívja magába a levegőt. Eleresztek magamból egy nagy sóhajt, ami a megkönnyebbülést jelképezi. Ismét leülök az ágy melletti székre, de a maszkot továbbra az Mr. Forx arca előtt tartom. A férfi felém fordítja a fejét, így kék szemeivel az én barnáimba néz. Felméri az arcom minden egyes kis részét, és én is ugyan ezt teszem az övével. Tekintetemet elirányítom az ablak felé. Már hajnalodik. Jesszusom legalább két órányit aludtam. Ezért ki fognak rúgni. Igaz, csak egy program miatt vagyok itt az egyetem miatt, de ez akkor sem jó hír. Szégyellem magam. És ha esetleg valami más közbejöhetett volna, én meg itt békésen szundikáltam? Szánalmas vagyok. Esküszöm, ha rajtam múlt volna, akár meg is hallhatott volna. Nagy erőfeszítésbe kerül, de sikerül visszatartanom a könnyeimet, amik nagyon ki akarnak törni, de nem hagyom. Elveszem a maszkot a férfi arca elől, és a helyére teszem. Nem szól semmit, csak nagyokat pislog, és néz. Kínos ez a nagy csend.
- Hogy van uram? – kérdezem halkan.
- Jól. – válaszolja. Kezét felemeli, és a kézfejében lévő branült nézegeti értetlenül.
- Az egy branül uram. Az juttatja be a szervezetébe az infúziót. – világosítom fel. Kezét leereszti a paplanra, majd bólint egyet. Kínosan érzem magam a közelében amikor fent van.
- Hogy hívják? – kérdezi egyszer csak meg. Most megmondjam az igazi nevem, vagy lódítsak? Hiszen nem tudhatom, hogy ha felépül, akkor nem e kiderül róla, hogy a pszichopata.? Semmit sem tudok erről a férfiról, és amit a lapokra legépeltek róla, az nekem nem elég. Előbb megbizonyosodok az adott alanyokról, míg mielőtt bármilyen személyes információt leadnék magamról. *De hisz’ ő, csak a nevedet kérdezte* ordít a belső hangom. Félhold szemüvege felett néz fel rám, és drámaian csóválja a fejét.
- Amelia. – nyögöm ki nagy nehezen. Bólint egyet, és megint megszólal.
- Hány éves? – mi ez valami kihallgatás, vagy mi?
- Huszonegy. – válaszolom.
- Én huszonhat. – szólal fel megint.
- Igen, tudom. Elolvastam az adatokat önről. – mondom, és ekkor ő értetlenül összeráncolja a homlokát. nem tetszett neki ez a válasz.
- Szóval Amelia. Mióta dolgozik itt? – újabb kérdés. Lehet, hogy jobb lenne elhagynom ezt a szobát.
- Az egyetem miatt vagyok itt. Egy programban, de már nem sokáig. – hála az istennek.. gondoltam magamban. Ó te jó ég… ha még lehetne választanom, nem erre a pályára lépnék. És, hogy miért? Mert ahány orvossal, vagy nővérkével találkoztam, mind egy sznob volt. Azt hiszik, hogy jobban és többek másoknál, pedig egyáltalán nem.
- Értem. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezi, és közben a mögöttem lévő kancsóra mutat. A poharat teleengedem vízzel, rakok bele egy szívószálat, majd az elé tartom, és lassan szürcsöl belőle pár kortyot. – Férjnél van? – bök a gyűrűsujjam felé. Magamban egy jót kuncogok rajta, de aztán hevesen megrázom a fejem.
- Még a gimnáziumból való ballagásomra kaptam. – mosolygok rá. Kezemet felemeli, de amikor a bőrünk összeér, egy nagy szikrát érzek meg köztünk. Elektromosságot.
Pislogok egyet, és látom magam előtt, hogy a székem folyamatosan hátrafelé gurul, így egyre messzebb kerülök a férfitól. A kép egyre homályosabb lesz, míg egy nagy fekete pacát nem látok. 

Körülöttem minden vizes, és érzem, hogy pattogok. Miért pattogok? Hol van Mr. Forx? Miért hallok észveszejtő csörgést a fülem mellől? Kezeimmel kalimpálok, és ekkor hallom, hogy valami nagy zajjal a földre esik. Felriadok, így ijedtemben felülök, de ekkor lefejelek két lábat. Kezeimet a fejemhez kapom, majd megdörzsölöm a szemeimet, és kinyitom azokat. A szobámban vagyok. Hogy mi van? Ide-oda kapkodom a fejemet, és egyre jobban kezdem felfogni, hogy a szobámban vagyok. Hogyan kerültem haza? Miért ugrál a húgom az ágyamon fel s alá?
- Na végre felébredtél! – vihorászik, és én még mindig értetlenül bámulok magam elé. Álmodtam volna az egészet? De hisz’… ott voltam, és… Mr. Forx! – Lia! – rázogat a húgom, így visszatérek a valóságba.
- Álmodtam… - csak ennyit tudok mondani kábultságomban. Hiszen, így már minden értelmet nyer! A gyors felállása a férfinek, a hirtelen reakciói, meg még egyéb mások. Ajkaim enyhén el vannak válva egymástól, a döbbenet miatt. Pedig… annyira valóságosnak tűnt.
- Ó kicsikém, hát felébredtél! Boldog huszonegyedik szülinapot! – húzza el édesanyám az O betűt. – Na gyerünk! Fújd el a gyertyát, és kívánj valamit. – beszél hozzam tovább, de én még mindig sokkos állapotban vagyok… Megőrülök! Érzem. Magam elé meredek, és hagyom, hogy az agyamban visszaforgassam az előbb látottakat. Amint feleszmélek. tekintetemet a tortám felé szegezem.
- Azt kívánom, hogy….

Ha tetszett a rész, kérlek hagyj nyomot magad után. (iratkozz fel, kommentelj) Köszönöm, hogy velem tartotok. Ü: Sz.G