4. Rész

Ideges vagyok a mai nap miatt, hiszen ma lesz az első munkanapom A Forx and Columbiánál. Kétségbeesetten állok a ruhásszekrényem előtt, és azon filozofálok, hogy mit kéne fölvennem. Legyek már az első nap egy igazai marketing asszonynak öltözött valaki, esetleg egy dívaként jelenjek meg, vagy talán vegyem egy kicsit lazábbra a pórázt, és menjek egyszerű farmerba?
Nem az egyszerűen kizárt. Nem fogom hagyni, hogy már az első napon az ottani nagy emberek lesújtó pillantásokkal illessenek meg. Így csak egyet tehetek;
- Tatjana kérlek segíts! - kiabálom ki a szobámból. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, és úgy bámulok magam elé.
- Mond mi a baj? - jött be a szobámba, és mellém állt.
- Nem tudom mit kéne felvennem az első napra. - húztam el a számat kétségbeesetten. - Nem akarok úgy kinézni, mint egy csöves, de úgy sem, mint egy öntelt gazadag férj felesége. Magabiztosságot akarok sugallni az emberek felé.
- És az is vagy? - kérdezte, de a szavam egyből elakadt. Nem, egyáltalán nem vagyok magabiztos. Sosem voltam, és valószínűleg, ha eddig nem voltam, nem is leszek. - Na gyere. Tudom mire van szükséged.- fogta meg a kezemet, és maga után húzott ki a szobámból az övébe. Az ő szobája egy kicsikét másabb mint az enyém. Nagyobb, a színek erőteljesebbek, és sokkal nagyobb a káosz.
A szekrényéhez megy, majd kivesz belőle egy vörös blézert, egy bézs színű egyszerű pólót, és egy szintén bézs színű testhez simuló szoknyát.
- Ezeket vedd fel - adja a kezembe, én pedig rögtön meg is teszem amit kér. - Ez a blézer a kedvencem. Eredeti Bon Prix. - mondta, és közben a szemei csillogtak, mintha csak ő tervezte volna. Én csak rábólintottam, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki is az a személy.
- Csodásan nézel ki - dicsért meg barátnőm. Végigsimítottam a szoknyán, és a szobájában lévő nagy tükre elé álltam. A látvány ami fogadott, tetszett. Tatjana mindig is jól értett a divathoz, ezért is szeretem annyira, amikor ő mondja, meg, hogy mit vegyek fel. Belebújok egy vörös színű cipőbe, ami tökéletesen passzol a blézeremhez. Kicsit nagynak találom a sarkát, ezért eleinte nehézkesen indulok meg, de minél többet járkálok benne, annál jobban megy. Kiegészítőket is kapok, és egy szintén Bon Prix vörös táskát, hogy teljes legyen az összhatás.

∞∞∞

Nyolc előtt hét perccel érkeztem meg a Forx and Columbiához. Amint belibbentem az épület forgóajtaján, egyértelműen látszódott, hogy tökéletesen öltöztem fel. Az emberek elegánsabbnál elegánsabb ruhákban siettek egyik helyről a másikra. Egyáltalán nem különböztem tőlük. Az egyik biztonságinak felmutattam a belépőkártyámat, mire ő csak intett, hogy mehetek tovább. A folyosó közepén elhelyezkedő portán lévő szőke hajú lány oda intett nekem, én pedig kedvesen rámosolyogtam.
- Szia Rebecca - köszöntem oda neki, mikor odaléptem, megcsodáltam tengerkék színű blúzát. A lányban sokféle vér keveredhetett, de ázsiai az mindenképp. Rövid bob frizurája volt, ami az álla vonalát követte. Hatlmas barnás zöldes szemeit vastagon kihúzta. Talán egy kicsit túlságosan is merészre sikeredett neki, de ez is jól állt hozzá.
- Szia Amelia. Simon még nincs bent, de gondolom ismered már a járást.
- Nagyjából - intettem neki, majd megindultam a liftek felé. Megnyomtam a hívás gombot, és vártam, hogy megérkezzen. Hirtelen eszembe jutott az öltönyös férfi, akivel tegnap találkoztam. Egy pittyenésre kaptam fel a fejemet, ami azt jelezte, hogy megérkezett a lift. Megnyomtam a huszonegyedik számmal el látott gombot, és vártam, hogy elinduljon. Valahol mélyen, legbelül reménykedtem abban, hogy talán ma ismét láthatom, de nem ámítottam magam. A liftből gyorsan kiszálltam, és a Simonnal közös irodába vettem az irányt. Amint beléptem az én elkülönített részemhez, egy megkönnyebbült sóhaj jött ki ajkaim közül. Tényleg még nincs itt, így van egy kis időm elrendezkedni.
Bekapcsoltam a számítógépem, és azt a pár dolgot, amit hoztam magammal annak az érdekében, hogy egy kicsit otthonosabbá tegyem ezt a helyet, elővettem őket. Egy bekeretezett kép a húgomról, és rólam, amint a fehér ház előtt pózolunk, egy édesanyámról, és még egy külön az apámról, és rólam. Hisz' akármit is tett, az apám, de a tiszteletemet, és a szeretetemet, már rég elveszítette.
Kitettem még egy plüssmacit, ami olyan apró, hogy a tenyeremben is elférne. Ezt kaptam ma reggel Tatjanatól, azzal az indokkal, hogy „Az első napra kell egy kis szerencse, szóval legyen ez a szerencsemacid”. Miután ezeket mind kiraktam, az asztalom már is kapott egy kis színt, így eltűnt az az unalmas sivár szürkeség.
- Jó reggelt Amelia - a hátam mögül jövő hang, hirtelen megijesztett, így felálltam, hogy megnézzem, hogy mi az, de csak a főnököm volt. A kezemet a szívemhez tettem, mire Simon Randvell elmosolyodott. - Elnézést nem akartam megijeszteni - szabadkozott.
- Jó reggelt Mr Randvell. Semmi gond.
- Tegeződjünk, szólíts csak Simonnak, hisz nem sokkal vagyok idősebb nálam. Gyere menjünk át az irodámba - igaza volt, hisz, csak három évvel volt idősebb nálam. Markáns arca volt és nevető barna szeme. Bájosan féloldalas mosollyal rendelkezett, testtartása egy kicsit merev, de tekintélyt parancsoló. Odaintett az asztala előtt lévő két szék egyikére, majd leültem vele szembe. Háta mögött egekig érő épületek tornyosultak, ezzel azt a hatást keltve, mintha nagy hatalmú lenne. Pedig valójában ügyfélkapcsolati menedzser volt, és az irodája egy gettónak számított az igazgatóékéhoz képest.
Székében hátradőlt, és elmosolyodott.
- Szóval berendezkedtél már? - Meglepett, hogy emlékszik erre, de az ilyet nagyra tudom méltányolni.
- Fogjuk rá, hogy igen, de azért még akadnak kicsomagolatlan dobozok egy-egy sarokban. - feleltem. Kedvelem ezt az embert. Számomra mindig is fontos volt az első benyomás.
- És hiányzik Orlando? - érdeklődött tovább.
- Nem igazán. Tetszik Boston.
- Ennek igazán örülök. Be kell valamit, hogy valljak Amelia. Sose volt még asszisztensem, és úgy tudom, hogy még neked sem volt sosem főnököd - állt meg a mondatában, arra várva, hogy rábólintsak. Megtettem - Szóval ezzel, csak arra akarok kilyukadni, hogy majd belerázódunk. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy utasítgassak, de remélem hamar belerázódunk mind a ketten a mindennapokba, és jól tudunk majd együtt működni.
Rögvest megnyugodtam, amint ezek a szavak elhagyták a száját.
- Már várom, hogy kezdjük - lelkesedtem, mire ő elmosolyodott.
- Akkor hagy mutassalak be azoknak az ügyfeleknek, akikkel együtt fogunk működni. - állt fel az asztala mögül.

∞∞∞

A nap további részében, Simon elintézte, hogy két új ügyfél hozzá jöjjön át. Örültem a sikeres örömének. Simon jó főnök lesz, érzem, és természetesen azt is tudom, hogy jó szakember. Nagyra becsülöm azokat az embereket, akik nem csak csinálják a munkájukat, hanem élvezik is, mert a jókedv olyankor ráragad a körülötte lévő emberekre, és valahogy ők is jobb kedvre derülnek.
Négy előtt öt perccel megszólalt a telefon.
- Simon Randvell irodája, itt Amelia Parker.
- Vonszold már haza azt a nagy fejedet, mert tegnap olyan könnyen belementél, hogy megiszunk egy pohár bort. És már igazán rám férne az a pohár bor - hallottam meg Tatjana mókás hangját a telefonból. Jókedvűsége rám is hatott, mivel hatalmas nagy mosolyt csalogattak szavai az arcomra.
- Máris indulok.
Bolerómat magamra vettem, a papírokat összerendeztem, a megrendeléseket Simon asztalára tettem, majd kikapcsoltam a számítógépemet, és küldtem Tatjananak egy „indultam” SMS-t. Egy pittyenés hívta föl magára a figyelmet, hogy melyik liftbe is kell beszállnom. A lift ajtaja kinyílt, és én megindultam befele, de mindeközben telefonomba belebújva pötyögtettem az üzenetemet barátnőmnek. Mikor felnéztem magam elé, hogy megnyomjam a recepció gombot, két kék szempárba akadt a tekintetem. Elállt a lélegzetem.
A férfi állt ott egyedül.