1. Rész

Egy újabb élet forog kockán rajtunk. A férfi, kinek fáradt orcája előtt tartom a lélegeztető gépet, kábultan néz rám. Szemei csillognak, alig van eszméleténél. Mellkasából ömlik a vér, pont úgy, ahogy a karjából is. Nehezen lélegzik, de mi rohanunk a műtőbe, hogy elállítsuk a vérzést, és kitisztítsuk a szervezetét. Lábaim fájnak a sok rohanástól, de ennek ellenére ott vagyok, és megteszem mindazt, amit a főorvos úr kér tőlem. A műtő ajtaja ketté kinyílik, ahogy valaki belöki, és már is ráteszik infúzióra az öntudatlan férfit. Magamhoz veszek vattákat, és némi fertőtlenítőt is, hogy ne a doktornak kelljen érte rohangálni. A nővérek folyamatosan hozzák a férfi számára megfelelő vércsoportos tasakokat, és azt is rákötik. Oxigén katétert rögzítenek az arcára, hogy azt többé ne nekem kelljen tartanom. Felveszem a maszkomat, ami a nyakamon lógott, és sorjában adom oda a tűket, amivel össze tudják varrni a sebészek a mellkasán keletkezett nagy sebet. A Cardiohelp (konyhanyelven a szívgép) egyre nagyobb, és sűrűbb vonalakat mutat, amiről arra lehet következtetni, hogy a férfi szíve, rendkívül gyorsan ver.
De istennek hála, túlélte Mr Forx ezt a műtétet. Kolléga társaim megkönnyebbülten távoztak a műtőteremből, de mielőtt én is távozhattam volna, a főorvos úr megkért, hogy maradjak itt addig, amíg a férfi magához nem tér. Kezeim közé vettem a műtét során használatba vett eszközöket, felhúztam egy újabb fehér gumikesztyűt, és elmostam a véres tárgyakat. Szépen mindent a helyére tettem, de mielőtt mindent késznek nyilvánítottam volna, azelőtt a férfi ágya melletti szekrényhez mentem, és levettem onnan egy dossziét, hogy elolvashassam a róla szóló kis dokumentumot.
Neve: Daniel Forx  - ismerős volt e név, de magam sem tudom honnan.
Életkor: huszonhat 
Magassága: száznyolcvanöt cm.
Ittléte oka: Túlzott kábítószer túladagolás, és súlyos sérülések.
veszteségek: nagymértékű vérveszteség, eszméletvesztés és sérülések.
Amikor elolvastam az elejét, a szemem sarkából ránéztem, és kezeim közül hirtelen kiesett a mappa. Megráztam a fejemet, és a széthullott papírokat összeszedtem, majd ugyan úgy tettem vissza, ahogy volt. Barna haja volt, amik most a párnáján terjedtek szét, hosszú fekete, de inkább mondanám nagyon sötét barna szempillái az arcához értek. Tökéletes hosszúságú orra volt, de a szája, az valami hívogató szavakat suttogott felém. A felső, és alsó ajka enyhén elvállt egymástól. Karján kirajzolódtak az izmok, de a felső testét már a pléd fedte el.  Ha nem ilyen körülmények között láttam volna meg először ezt a férfit, azt hinném, hogy egy földre szállt angyal.
- Elnézést Miss Parker, de nem vállalna el egy esti műszakot helyettem? – kérdezte egy meggyötört női hang.
- Baj van Rosie? – lépkedtem hozzá egyre közelebb.
- Most telefonáltak az iskolából, hogy George összeverekedett az egyik osztálytársával, és utána meg rosszul lett. – simogatta a homlokát ingerülten. Habár cseppet sem örültem neki, mert már én is alig álltam a lábamon, bólintottam, hogy elvállalom helyette az esti műszakot. Hálásan megköszönte,majd amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt a szobából. Sóhajtottam egy nagyot, majd úgy döntöttem, hogy ideje lenne őt átvinni az egyik korházi szobába. Nehezen, de elindultam az ágyával a folyosón, és közben magam után húztam az infúziót is.
Amikor a folyosó legnagyobb liftjéhez értem, megnyomtam a felfele mutató gombot, és a lift ajtaja már ki is nyílt előttem. Betoltam a liftbe a kerekes ágyat, és már indultunk is felfele. 

ᵜᵜᵜ

Fáradtan járkálok fel s alá, egyik szobából a másikba, egyik betegtől a másikhoz, hogy elvigyem nekik azt, amire szükségük van. Amikor a legnagyobb örömömre végzek velük, visszamegyek a betegem szobájába. Erőtlenül nyomom le a kilincset, de amint az kinyílik, szemeim úgy kerekednek el a döbbenettől, és az ijedtségtől. Fekete zakó van rajta, ami vállára feszesen feszül rá, fekete elegáns, még is lezser nadrág van rajta, és fekete lakkcipő.
Háttal áll az ajtónak, kezei zsebre vannak téve, és úgy bámul ki a kórház nagy ablakából. Beljebb lépek az ajtón, de még mindig nem mozdul, csak bámul kifelé.
- Uram. – szólítom meg. Hallom ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt, és ezt még jó párszor megismétli, csak egyre hangosabban. A levegő, amit kienged a az orrán keresztül, az ablakra csapódik, így párás lesz az tőle. – Uram kérem feküdjön vissza. – hallatom megint a hangomat, de még mindig semmi. Apró, lassú léptekkel megfordul, így szembekerül velem, és úgy nézünk egymásra. Hogy volt ennek a férfinak ennyi ereje, hogy felöltözzön? Egyáltalán ahhoz, hogy felüljön?
- Írja meg a zárójelentést. – szólalt fel végre. Ekkor vettem észre, hogy mindvégig mélykék szemébe néztem, és nem pislogtam.
- Az… az nem az én dolgom. De kérem uram feküdjön vissza az ágyba. – mutattam az ágy felé.
- Hát akkor ki? – emelte meg az egyik szemöldökét.
- A főorvos úr, de ő jelenleg nem tartózkodik az épületben sem, és a környéken sem.
- Ó! Ez bizony nagy kár. Akkor jelentés nélkül hagyom el az épületet. – indult meg felém, de én beálltam az ajtó elé, és bezártam azt. Dühös tekintettel nézett le rám, de valahogy ez is elképesztően szexi volt. Kék szemei most majdhogynem feketén csillogtak, és a hátam mögé nyúlt, hogy ki vegye a kezemből a kulcsot, de én nem hagytam neki, és kimásztam előle.
- Szépen kérem uram, feküdjön vissza az ágyba, és holnap majd a főorvos úr megvizsgálja önt. Kérem. Bírjon ki itt még pár napot. – mutattam az ujjammal az ágyra. Hangosan, és dühösen fújtatott egyet, majd levette a zakóját. Amikor az ingjét kezdte el kigombolni, zavartan elfordultam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy mennyire kívánatos felsőtest lapulhat azalatt a vékony anyag alatt.
- Ide fordulna, ha megkérhetem rá? – szólat fel, én pedig tettem amit mondott. Lassan megfordultam, de amikor megláttam, hogy csak egy bokszeralsóban áll előttem, a kezemet a szemem elé kaptam. Ő felnevetett, és két kezet éreztem meg az én kezeimre fonódva. Elvette a kezeimet a szemei elől, így mellkasával néztem farkas szemet. Tudtam, hogy ha lentebb nézek, a libidóm az egekbe fog szökni. Kaphatok esetleg valami fájdalom csillapítót, vagy valamit? –kérdezte meg, és én elindultam a szekrénye felé, ahol gyógyszerek sorakoztak fel. Elvettem a megfelelőt, öntöttem a pohárba egy kis vizet, de amikor megfordultam, egy mellkasnak ütköztem, így a pohár tartalma a felsőmre borult. Ingerülten tettem le az asztalra a poharat, majd bementem a szobához tartozó mosdóba, és egy száraz törülközővel kezdtem el a felsőmet törölgetni. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Habár ez konkrétan nem az én hibám, hanem Mr. Forxé, de már teljesen mindegy.
- Ha gondolja, nyugodtan leveheti a köntöst. Engem nem fog zavarni. – a hang közvetlenül a hátam mögül jött. Mi ez az ember? Valami nindzsa, hogy ilyen zavartalanul tud közlekedni?
- Mi kell ahhoz, hogy visszafeküdjön az ágyba, és nyugton maradjon? – kérdeztem most már türelmetlenül. Ez az ember egy pofátlan alak!
- Már mondtam. Enyhítse a fájdalmamat.
- Enyhítettem volna, ha nem áll közvetlenül mögém. – puffogtam, és kiiszkoltam a fürdőből. A kezébe nyomtam a gyógyszert, és egy pohár vizet, majd megvártam amíg azt megissza, és bebújik az ágyba. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kimentem a szobából, de mielőtt ő utánam jöhetett volna, rázártam az ajtót.
- Hé nyissa ki az ajtót! – jött az ajtó mögül a mély rekedtes hang.
- Feküdjön le, és próbáljon pihenni. Holnap a doktor úr megvizsgálja, és ha minden jól megy, hazamehet, de természetesen, csak ápolóval. Pihenjen jól Mr. Forx – válaszoltam a szokásos monológot, és lementem a portára, majd az autómatából vettem egy kávét. Istenem, hogy mi lesz ebből… 

Ha tetszett a rész, kérlek titeket, kommentelejtek, írjatok véleményt, vagy iratkozzatok fel. Szép estét! Ü: Sz.G