4. Rész

Ideges vagyok a mai nap miatt, hiszen ma lesz az első munkanapom A Forx and Columbiánál. Kétségbeesetten állok a ruhásszekrényem előtt, és azon filozofálok, hogy mit kéne fölvennem. Legyek már az első nap egy igazai marketing asszonynak öltözött valaki, esetleg egy dívaként jelenjek meg, vagy talán vegyem egy kicsit lazábbra a pórázt, és menjek egyszerű farmerba?
Nem az egyszerűen kizárt. Nem fogom hagyni, hogy már az első napon az ottani nagy emberek lesújtó pillantásokkal illessenek meg. Így csak egyet tehetek;
- Tatjana kérlek segíts! - kiabálom ki a szobámból. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, és úgy bámulok magam elé.
- Mond mi a baj? - jött be a szobámba, és mellém állt.
- Nem tudom mit kéne felvennem az első napra. - húztam el a számat kétségbeesetten. - Nem akarok úgy kinézni, mint egy csöves, de úgy sem, mint egy öntelt gazadag férj felesége. Magabiztosságot akarok sugallni az emberek felé.
- És az is vagy? - kérdezte, de a szavam egyből elakadt. Nem, egyáltalán nem vagyok magabiztos. Sosem voltam, és valószínűleg, ha eddig nem voltam, nem is leszek. - Na gyere. Tudom mire van szükséged.- fogta meg a kezemet, és maga után húzott ki a szobámból az övébe. Az ő szobája egy kicsikét másabb mint az enyém. Nagyobb, a színek erőteljesebbek, és sokkal nagyobb a káosz.
A szekrényéhez megy, majd kivesz belőle egy vörös blézert, egy bézs színű egyszerű pólót, és egy szintén bézs színű testhez simuló szoknyát.
- Ezeket vedd fel - adja a kezembe, én pedig rögtön meg is teszem amit kér. - Ez a blézer a kedvencem. Eredeti Bon Prix. - mondta, és közben a szemei csillogtak, mintha csak ő tervezte volna. Én csak rábólintottam, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki is az a személy.
- Csodásan nézel ki - dicsért meg barátnőm. Végigsimítottam a szoknyán, és a szobájában lévő nagy tükre elé álltam. A látvány ami fogadott, tetszett. Tatjana mindig is jól értett a divathoz, ezért is szeretem annyira, amikor ő mondja, meg, hogy mit vegyek fel. Belebújok egy vörös színű cipőbe, ami tökéletesen passzol a blézeremhez. Kicsit nagynak találom a sarkát, ezért eleinte nehézkesen indulok meg, de minél többet járkálok benne, annál jobban megy. Kiegészítőket is kapok, és egy szintén Bon Prix vörös táskát, hogy teljes legyen az összhatás.

∞∞∞

Nyolc előtt hét perccel érkeztem meg a Forx and Columbiához. Amint belibbentem az épület forgóajtaján, egyértelműen látszódott, hogy tökéletesen öltöztem fel. Az emberek elegánsabbnál elegánsabb ruhákban siettek egyik helyről a másikra. Egyáltalán nem különböztem tőlük. Az egyik biztonságinak felmutattam a belépőkártyámat, mire ő csak intett, hogy mehetek tovább. A folyosó közepén elhelyezkedő portán lévő szőke hajú lány oda intett nekem, én pedig kedvesen rámosolyogtam.
- Szia Rebecca - köszöntem oda neki, mikor odaléptem, megcsodáltam tengerkék színű blúzát. A lányban sokféle vér keveredhetett, de ázsiai az mindenképp. Rövid bob frizurája volt, ami az álla vonalát követte. Hatlmas barnás zöldes szemeit vastagon kihúzta. Talán egy kicsit túlságosan is merészre sikeredett neki, de ez is jól állt hozzá.
- Szia Amelia. Simon még nincs bent, de gondolom ismered már a járást.
- Nagyjából - intettem neki, majd megindultam a liftek felé. Megnyomtam a hívás gombot, és vártam, hogy megérkezzen. Hirtelen eszembe jutott az öltönyös férfi, akivel tegnap találkoztam. Egy pittyenésre kaptam fel a fejemet, ami azt jelezte, hogy megérkezett a lift. Megnyomtam a huszonegyedik számmal el látott gombot, és vártam, hogy elinduljon. Valahol mélyen, legbelül reménykedtem abban, hogy talán ma ismét láthatom, de nem ámítottam magam. A liftből gyorsan kiszálltam, és a Simonnal közös irodába vettem az irányt. Amint beléptem az én elkülönített részemhez, egy megkönnyebbült sóhaj jött ki ajkaim közül. Tényleg még nincs itt, így van egy kis időm elrendezkedni.
Bekapcsoltam a számítógépem, és azt a pár dolgot, amit hoztam magammal annak az érdekében, hogy egy kicsit otthonosabbá tegyem ezt a helyet, elővettem őket. Egy bekeretezett kép a húgomról, és rólam, amint a fehér ház előtt pózolunk, egy édesanyámról, és még egy külön az apámról, és rólam. Hisz' akármit is tett, az apám, de a tiszteletemet, és a szeretetemet, már rég elveszítette.
Kitettem még egy plüssmacit, ami olyan apró, hogy a tenyeremben is elférne. Ezt kaptam ma reggel Tatjanatól, azzal az indokkal, hogy „Az első napra kell egy kis szerencse, szóval legyen ez a szerencsemacid”. Miután ezeket mind kiraktam, az asztalom már is kapott egy kis színt, így eltűnt az az unalmas sivár szürkeség.
- Jó reggelt Amelia - a hátam mögül jövő hang, hirtelen megijesztett, így felálltam, hogy megnézzem, hogy mi az, de csak a főnököm volt. A kezemet a szívemhez tettem, mire Simon Randvell elmosolyodott. - Elnézést nem akartam megijeszteni - szabadkozott.
- Jó reggelt Mr Randvell. Semmi gond.
- Tegeződjünk, szólíts csak Simonnak, hisz nem sokkal vagyok idősebb nálam. Gyere menjünk át az irodámba - igaza volt, hisz, csak három évvel volt idősebb nálam. Markáns arca volt és nevető barna szeme. Bájosan féloldalas mosollyal rendelkezett, testtartása egy kicsit merev, de tekintélyt parancsoló. Odaintett az asztala előtt lévő két szék egyikére, majd leültem vele szembe. Háta mögött egekig érő épületek tornyosultak, ezzel azt a hatást keltve, mintha nagy hatalmú lenne. Pedig valójában ügyfélkapcsolati menedzser volt, és az irodája egy gettónak számított az igazgatóékéhoz képest.
Székében hátradőlt, és elmosolyodott.
- Szóval berendezkedtél már? - Meglepett, hogy emlékszik erre, de az ilyet nagyra tudom méltányolni.
- Fogjuk rá, hogy igen, de azért még akadnak kicsomagolatlan dobozok egy-egy sarokban. - feleltem. Kedvelem ezt az embert. Számomra mindig is fontos volt az első benyomás.
- És hiányzik Orlando? - érdeklődött tovább.
- Nem igazán. Tetszik Boston.
- Ennek igazán örülök. Be kell valamit, hogy valljak Amelia. Sose volt még asszisztensem, és úgy tudom, hogy még neked sem volt sosem főnököd - állt meg a mondatában, arra várva, hogy rábólintsak. Megtettem - Szóval ezzel, csak arra akarok kilyukadni, hogy majd belerázódunk. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy utasítgassak, de remélem hamar belerázódunk mind a ketten a mindennapokba, és jól tudunk majd együtt működni.
Rögvest megnyugodtam, amint ezek a szavak elhagyták a száját.
- Már várom, hogy kezdjük - lelkesedtem, mire ő elmosolyodott.
- Akkor hagy mutassalak be azoknak az ügyfeleknek, akikkel együtt fogunk működni. - állt fel az asztala mögül.

∞∞∞

A nap további részében, Simon elintézte, hogy két új ügyfél hozzá jöjjön át. Örültem a sikeres örömének. Simon jó főnök lesz, érzem, és természetesen azt is tudom, hogy jó szakember. Nagyra becsülöm azokat az embereket, akik nem csak csinálják a munkájukat, hanem élvezik is, mert a jókedv olyankor ráragad a körülötte lévő emberekre, és valahogy ők is jobb kedvre derülnek.
Négy előtt öt perccel megszólalt a telefon.
- Simon Randvell irodája, itt Amelia Parker.
- Vonszold már haza azt a nagy fejedet, mert tegnap olyan könnyen belementél, hogy megiszunk egy pohár bort. És már igazán rám férne az a pohár bor - hallottam meg Tatjana mókás hangját a telefonból. Jókedvűsége rám is hatott, mivel hatalmas nagy mosolyt csalogattak szavai az arcomra.
- Máris indulok.
Bolerómat magamra vettem, a papírokat összerendeztem, a megrendeléseket Simon asztalára tettem, majd kikapcsoltam a számítógépemet, és küldtem Tatjananak egy „indultam” SMS-t. Egy pittyenés hívta föl magára a figyelmet, hogy melyik liftbe is kell beszállnom. A lift ajtaja kinyílt, és én megindultam befele, de mindeközben telefonomba belebújva pötyögtettem az üzenetemet barátnőmnek. Mikor felnéztem magam elé, hogy megnyomjam a recepció gombot, két kék szempárba akadt a tekintetem. Elállt a lélegzetem.
A férfi állt ott egyedül.

 

3. Rész

Mivel hivatalosan is elértem a huszonegyedik életévemet, így végre szabad embernek érezhetem magam. Mindezzel, csak egy a gond… a kötelességek. Hiszen pár órán belül el kell búcsúznom édesanyámtól, és a húgomtól. Hogy miért, és hogy hova megyek? Egy olyan városba, ahol távol lehetek mindegy egyes rossz emléktől, ami Orlandóhoz köt.  Boston. Gyönyörű tengerpart, munkalehetőségekkel teli város. De természetesen nem egyedül fogok ott élni, hanem gyermekkori barátnőmmel, Tatjanaval. Ő egy hihetetlenül karizmatikus személyiség, ami eddig az itteni férfiaknál nagyon imponált. Hosszú szőke hajával, és tökéletes alakja mellett, én eltörpülök. Félhosszú barna hajammal, és egyáltalán nem tökéletes alakommal, én eláshatom magam mellette. De egyben viszont kiemelkedek mellette; a hitemmel, és az akaratosságommal. De mindezek ellenére, Ő az az ember az 

életemben, akiben a legjobban megbízom. Hogy ez helyes e? Egyenlőre még úgy tűnik. 

-El kéne mennünk ünnepelni! – dobja le magát az újdonsült kanapéra, az újdonsült lakásunkban Tatjana. Valamilyen oknál fogva cseppet sem ér meglepetésként ez a kijelentése. Hiszen máson sem jár a feje, csak a bulizáson, és a pasikon. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert néha a munkán is, de az nagyon ritka.
- Mivel nekem holnap lesz az első munkanapom, így köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel. – utasítottam vissza finoman barátnőmet.
- Jaj ne már Amy! Tiszta ünneprontó vagy! – ül le a földre a kicsomagolatlan dobozok közé, és azon kezd el a körmeivel dobolni. Alacsony termetével, kék szemével, és szőke hajával igazi álom nő lehet a férfiak számára.
- Majd inkább holnap jó? Holnap már úgy is péntek lesz, így meg bőven rá érünk majd. – miközben beszéltem hozzá, felvettem egy kényelmes csőnadrágot, és egy citromsárga színű fodros topot. Lábaimra felhúztam egy fekete balett cipőt, és késznek nyilvánítottam magam.
- Készülsz valahová? – állt fel, és összeszűkített szemekkel nézett rám. Összefont karokkal közeledett felém, és amikor megállt előttem, lehetett köztünk vagy tíz centiméter. Ijesztő ilyenkor.
- Csak elmegyek megnézni, hogy merre van az első munkahelyem. Tudod hogy van ez… - mosolyogtam rá, és már a kabátomat vettem magamhoz. Intettem neki és kiléptem az ajtón. Lementem lifttel a földszintre, és rámosolyogtam a portásra, aki lendületes mozdulattal tárta ki előttem az ajtót. Amint kiléptem a szabadba Boston hangos hangjai , illatai, és az esti színek hívogattak egy kis felfedező útra. Még mindig nem tudom felfogni, hogy már nem az a kis Orlandói kislány vagyok, hanem az értett Bostoni lány. Habár Orlandó jóval nagyobb Bostonnál, de a szívem mégis idehúzott. Távol az ottani emberektől, az exeimtől, az apámtól… igen.. jobban szólva miatta menekültem el abból a házból, városból. A húgomat sajnáltam csak emiatt, hogy Ő neki el kell azt még vagy öt évig tűrnie, ahogy azok ketten szapulják egymást. Nem értem ezt az egészet… ha anya tudja, és apa is, hogy már egyáltalán nem egészséges a kapcsolatuk, akkor minek vannak még együtt? Anya miért tűri el, hogy apa úgy beszéljen vele ahogy? Én biztos, hogy ebben az életben soha nem fogom eltűrni, hogy bárki is megalázzon, csak mert olyan kedve van. Én független akarok lenni, és fogok is azért tenni, hogy ez így is legyen.
Amint befordultam Boston legforgalmasabb utcájába,elképesztő tömeg zúdult rám. Kipufogógáz, hot-dog büfék, és még egyéb más szagát éreztem a levegőben. Utcazenészek tömkelege csoportosult egy bizonyos épület elé, és az emberek szívesen megálltak előttük, és hallgatták őket. Néhány fiatal még táncolt is rá. Na és persze az autók. Te jó ég. Egymás nyakában lihegő kocsik tébolyult, szüntelen áradatához foghatót még sosem láttam. Mindig akadt egy mentő-, rendőr- vagy tűzoltóautó, mely fülsértő szirénázással próbált előrejutni a sárga taxik folyamában.
Boston nekem vadonatúj látványképet mutatott magáról. Figyelmesen ittam magamba az épületek látványát, és ez látszott is rajtam.
Szerencsémre egy harminc perc leforgása alatt eltaláltam a Forx and Columbiahoz, melyben holnaptól én is dolgozni fogok. Mindig is vágytam, hogy a médiában foglalatoskodjak, és tessék itt van. Újságíró leszek, de még mielőtt az lennék, Simon Randvell helyére kell lépnem. Simon Randvell az én főnökömnek a neve. Szimpatikus férfinak tűnt, amikor felvételizni jöttem el hozzá. Szép jelzőket kaptam vissza tőle, de a legjobb mindközül az volt, amikor kijelentette, hogy június huszonharmadikától ennél a cégnél fogok dolgozni.
Hátrahajtottam a fejemet, úgy néztem ezt az égig érő felhőkarcolót. Talán ez lehet Boston legmagasabb épülete? A Forx and Columbia rettentően figyelmet felkeltő épület volt számomra. A legteteje csak üvegből állt, ahol valószínűleg be lehetett látni egész Boston területét. Biztos pazar lehet onnan fentről a látványkép. Azt már tudtam, hogy az épület belseje is ennyire látványos volt, mint kívülről. Belülről a padló márványból készült, az oszlopok, amik tartották a mennyezetet aranyból voltak ötvözve, és gránitból kifaragott szobrok is helyet kaptak benne.
Elővettem a táskámból a belépőkártyámat, és végre újra beléphettem az épületbe. Még csak öt óra van, ami azt jelenti, hogy van legalább két órám, amíg bezárják a teljes épületet. Amikor beléptem ebbe a fényűző épületbe, kosztümös nők néztek vissza rám. Némelyik lesajnáló pillantással ajándékozott meg, némelyik meg egy kedves mosollyal. Az utóbbi valahogy szimpatikusabbnak tűnt nekem. A folyosó közepén lévő portásrészleghez igyekeztem, hogy bejelentkezzek, de amikor nem találtam ott senkit, elkeseredtem. Fancsali arccal meredtem magam elé. Nem tudom mit kéne ilyenkor tennem. Talán megkérdezni innen valamelyik nőtől, hogy hol van a portáslány? Nem ez nem jó ötlet. De akkor mit? Vállamat valaki megkocogtatja, és én a kéz tulajdonosához fordulok. Egy középmagas rövid szőke hajú lány áll előttem, kedves mosollyal az arcán.
- Segíthetek valamiben hölgyem? – kérdezi, de a hangja fáradtnak tűnik.
- Én öhm… csak be szeretnék jelentkezni, mert fel akarok menni arra az emeletre, ahol holnaptól dolgozni fogok. Simon Randvell a főnököm neve. Esetleg ismeri?
- Még szép! Ő az én bátyám. – nevet fel a lány. – Amúgy Rebecca vagyok. – nyújtja felém a kezét, amit szívesen elfogadok. – És nyugodtan menj fel. A huszonnegyedik emeletre kell menned a kettőszázhuszonnégyes ajtó mögött lesz az irodátok. Két részből áll, ebből a tiéd lesz a kisebbik, mivel ugye most még te vagy az asszisztense, de ha jól csinálod a munkát, akkor mehetsz az Ő szintjére. – kacsintott rám, és elment. Háát jó… Nagy levegőt vettem, majd az egyik lift irányába mentem, és megnyomtam a hívó gombot. Amikor kinyílt előttem a lift ajtaja, beléptem, és amikor zártam volna befele, egy kéz nyúlt be, hogy megállíthassa, a két szárny becsukódását. Lehajtottam a fejemet. Magam sem tudom miért, de nem akartam semmi mást, csak kimenni ebből a liftből minél hamarabb. A földön két fekete lakkozott cipőt nézegettem. Valószínűleg ez a férfihez tartozhatott. Nem bírtam, hogy ne nézzek fel. A férfin egy fekete elegáns nadrág feszült, egy kék ing, amin egy fekete zakó is helyet foglalt. Széles vállain feszültek a ruhadarabok. Nyakában egy fekete, apró négyzetekkel díszített nyakkendőt hordott, ami most el volt csúszva egy kicsit oldalra. Amikor tekintetemet végre az arcára vezettem a lélegzetem egyszerűen bent ragadt. Magas volt a férfi. Testtartása merev, tekintete szinte levetkőztetett. Szemei mélykékek voltak, így ingje tökéletesen illett hozzá. Számítóan méregetett, tekintete szinte lyukat égetett belém. Felgyorsult a szívverésem; a szám kinyílt, hogy levegőt kapjak. Kellemes illata volt. Érződött, hogy nem olcsó parfümöt használ. Amikor csipogott egyet a lift, jelezvén, hogy a megfelelő szintre érkeztem, megindultam volna, ha nem állja el az utamat. Amikor észre vette, hogy ki szeretnék szállni a liftből, arrébb állt, de tekintetét még mindig nem vette le rólam. Amikor kiléptem volna a liftből, valahogy sikerült szerencsétlenül lépnem, így felbuktam a saját lábamra, és a földre kerültem. Mennyire kínos ez már! A férfi kilépett a liftből, és a kezét nyújtotta felém. A zakója ujjban két aranyból készült mandzsetta foglalt helyet, amibe az volt vésve, hogy F&C. Elfogadtam a tenyeret, ami felhúzott engem, és ekkor még jobban meg tudtam csodálni az arcát. Állkapcsa merev volt, csak úgy, mint a testtartása. Szemei alatt kis táskák látszódtak a fáradtság miatt. Rövid, elegánsra nyírt barna haja volt, ami szépen volt hátra fésülve.
- Jól van? – kérdezte. A hangja rekedtesen mély. Szexi.
- I-igen jól. Öhm… köszönöm. – engedtem el a kezét. Eddig észre sem vettem, hogy még mindig fogtuk egymás kezét.
- Itt dolgozik?
- Holnaptól igen. Simon a főnököm. Biztos ismeri. Abban az irodában dolgozik. – te úr isten! Biztos hogy ismeri! Amelia ne járasd már le ennyire magad!
- Igen. Akkor hogy-hogy ma bejött? Tudomásom szerint az első munkanap előtt még a fiatalok elmennek egyet bulizni. – ráncolta össze a szemöldökét. Na persze mintha te nem lennél fiatal!
- Nem vagyok az a típus. Néha jó, de én inkább otthon vagyok, és a könyveimet bújom. – menj már el te adonisz, mert esküszöm, hogy rád vetem magam! Minek rá az a sok ruha? Úr isten ennyire balfasz már én sem lehetek. Na jó, akkor most szépen elköszönök. – De nem is tartom fel önt. Kösz a segítséget. – vettem fel a vállamra a táskámat, és gyorsan eliszkoltam előle. Berontottam az irodába, és hangosan kifújtam a levegőt. Szabad mondani egyáltalán olyat mondani egy férfire, hogy szép? Mert Ő aztán az volt. Boston remélem tartogatsz még nekem valamit a tarsolyodban! 

2. Rész

Lábaimon már alig bírok állni a kimerültségtől. Fáradt vagyok, és még mindig van vagy hat órám reggelig. Már magam sem tudom, hogy hány hosszú kávét ittam meg, mert kábé ötig számoltam, de annál tovább nem hiszem. Kómásan lépkedek fel lépcsőről lépcsőre, és azon elmélkedem, vajon alszik e már Mr. Forx. Nagyon remélem, hogy igen, mert neki most arra lenne a legnagyobb szüksége. Amikor végre a megfelelő emeletre érek, zsebemből előveszem a 209-es szobához megfelelő kulcsot, majd beleillesztem a lyukba, és látom, ahogy az egész szoba sötétségbe van borulva. Lassan jobban kitárom az ajtót, amíg a kinti fények rá nem világítanak az ágyra. Hál’ istennek nem ugrott ki az ablakon. Ja, hogy mi alapján feltételezem ezt? Mert kinézném belőle. Háttal fekszik nekem, egyenletesen szívja magába az oxigént, és a nyugalmas csendet, csak a szívgép pittyegése tölti meg. Az ablakhoz megyek, és elhúzom a zöldszínű függönyt, majd kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be némi friss levegő. Hanyagul beletúrok dús barna hajzuhatagomba, majd a szobához tartozó fürdőszobába megyek. Hideg vizet engedek markomba, majd azt mind az arcomra borítom, hátha egy kicsit felébredek. Egyszerűen másra sem vágyom, csak arra, hogy haza mehessek, vegyek egy forró lazító fürdőt, és az ágyamba kössek ki. Mocorgást észlelek az ágyon, így gyors léptekkel kisietek a fürdőből, és az ágy melletti fiókos szekrény mellé lépek. Megigazítom a infúziós állványt, és végre valahára leülök az egyik székre. Mellettem a férfi békésen alszik, és érzem, hogy én sem bírom úgy isten igazából nyitva tartani a szemeimet, így lehunyom őket pár pillanatra, de abból a pillanatból hosszabb percek következnek.

Köhögésre riadok fel, a férfi a mellkasát fogja, és megállás nélkül fuldokol. Hirtelen lefagyok, de amint egy másodperc múlva feleszmélek, a férfi arca előtt tarom a lélegeztető gépet. Kapkodva szívja magába az oxigént, majd visszahanyatlik az ágyra, és onnan néz fel rám. Tekintete fátyolos, és riadt. Hajamat a fülem mögé tűröm, hogy ne hulljon bele az arcába, és úgy tartom arca előtt a maszkot. Fáradtan, és kimerülten nézem a férfit, aki most már sokkal nyugodtabban szívja magába a levegőt. Eleresztek magamból egy nagy sóhajt, ami a megkönnyebbülést jelképezi. Ismét leülök az ágy melletti székre, de a maszkot továbbra az Mr. Forx arca előtt tartom. A férfi felém fordítja a fejét, így kék szemeivel az én barnáimba néz. Felméri az arcom minden egyes kis részét, és én is ugyan ezt teszem az övével. Tekintetemet elirányítom az ablak felé. Már hajnalodik. Jesszusom legalább két órányit aludtam. Ezért ki fognak rúgni. Igaz, csak egy program miatt vagyok itt az egyetem miatt, de ez akkor sem jó hír. Szégyellem magam. És ha esetleg valami más közbejöhetett volna, én meg itt békésen szundikáltam? Szánalmas vagyok. Esküszöm, ha rajtam múlt volna, akár meg is hallhatott volna. Nagy erőfeszítésbe kerül, de sikerül visszatartanom a könnyeimet, amik nagyon ki akarnak törni, de nem hagyom. Elveszem a maszkot a férfi arca elől, és a helyére teszem. Nem szól semmit, csak nagyokat pislog, és néz. Kínos ez a nagy csend.
- Hogy van uram? – kérdezem halkan.
- Jól. – válaszolja. Kezét felemeli, és a kézfejében lévő branült nézegeti értetlenül.
- Az egy branül uram. Az juttatja be a szervezetébe az infúziót. – világosítom fel. Kezét leereszti a paplanra, majd bólint egyet. Kínosan érzem magam a közelében amikor fent van.
- Hogy hívják? – kérdezi egyszer csak meg. Most megmondjam az igazi nevem, vagy lódítsak? Hiszen nem tudhatom, hogy ha felépül, akkor nem e kiderül róla, hogy a pszichopata.? Semmit sem tudok erről a férfiról, és amit a lapokra legépeltek róla, az nekem nem elég. Előbb megbizonyosodok az adott alanyokról, míg mielőtt bármilyen személyes információt leadnék magamról. *De hisz’ ő, csak a nevedet kérdezte* ordít a belső hangom. Félhold szemüvege felett néz fel rám, és drámaian csóválja a fejét.
- Amelia. – nyögöm ki nagy nehezen. Bólint egyet, és megint megszólal.
- Hány éves? – mi ez valami kihallgatás, vagy mi?
- Huszonegy. – válaszolom.
- Én huszonhat. – szólal fel megint.
- Igen, tudom. Elolvastam az adatokat önről. – mondom, és ekkor ő értetlenül összeráncolja a homlokát. nem tetszett neki ez a válasz.
- Szóval Amelia. Mióta dolgozik itt? – újabb kérdés. Lehet, hogy jobb lenne elhagynom ezt a szobát.
- Az egyetem miatt vagyok itt. Egy programban, de már nem sokáig. – hála az istennek.. gondoltam magamban. Ó te jó ég… ha még lehetne választanom, nem erre a pályára lépnék. És, hogy miért? Mert ahány orvossal, vagy nővérkével találkoztam, mind egy sznob volt. Azt hiszik, hogy jobban és többek másoknál, pedig egyáltalán nem.
- Értem. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezi, és közben a mögöttem lévő kancsóra mutat. A poharat teleengedem vízzel, rakok bele egy szívószálat, majd az elé tartom, és lassan szürcsöl belőle pár kortyot. – Férjnél van? – bök a gyűrűsujjam felé. Magamban egy jót kuncogok rajta, de aztán hevesen megrázom a fejem.
- Még a gimnáziumból való ballagásomra kaptam. – mosolygok rá. Kezemet felemeli, de amikor a bőrünk összeér, egy nagy szikrát érzek meg köztünk. Elektromosságot.
Pislogok egyet, és látom magam előtt, hogy a székem folyamatosan hátrafelé gurul, így egyre messzebb kerülök a férfitól. A kép egyre homályosabb lesz, míg egy nagy fekete pacát nem látok. 

Körülöttem minden vizes, és érzem, hogy pattogok. Miért pattogok? Hol van Mr. Forx? Miért hallok észveszejtő csörgést a fülem mellől? Kezeimmel kalimpálok, és ekkor hallom, hogy valami nagy zajjal a földre esik. Felriadok, így ijedtemben felülök, de ekkor lefejelek két lábat. Kezeimet a fejemhez kapom, majd megdörzsölöm a szemeimet, és kinyitom azokat. A szobámban vagyok. Hogy mi van? Ide-oda kapkodom a fejemet, és egyre jobban kezdem felfogni, hogy a szobámban vagyok. Hogyan kerültem haza? Miért ugrál a húgom az ágyamon fel s alá?
- Na végre felébredtél! – vihorászik, és én még mindig értetlenül bámulok magam elé. Álmodtam volna az egészet? De hisz’… ott voltam, és… Mr. Forx! – Lia! – rázogat a húgom, így visszatérek a valóságba.
- Álmodtam… - csak ennyit tudok mondani kábultságomban. Hiszen, így már minden értelmet nyer! A gyors felállása a férfinek, a hirtelen reakciói, meg még egyéb mások. Ajkaim enyhén el vannak válva egymástól, a döbbenet miatt. Pedig… annyira valóságosnak tűnt.
- Ó kicsikém, hát felébredtél! Boldog huszonegyedik szülinapot! – húzza el édesanyám az O betűt. – Na gyerünk! Fújd el a gyertyát, és kívánj valamit. – beszél hozzam tovább, de én még mindig sokkos állapotban vagyok… Megőrülök! Érzem. Magam elé meredek, és hagyom, hogy az agyamban visszaforgassam az előbb látottakat. Amint feleszmélek. tekintetemet a tortám felé szegezem.
- Azt kívánom, hogy….

Ha tetszett a rész, kérlek hagyj nyomot magad után. (iratkozz fel, kommentelj) Köszönöm, hogy velem tartotok. Ü: Sz.G  

1. Rész

Egy újabb élet forog kockán rajtunk. A férfi, kinek fáradt orcája előtt tartom a lélegeztető gépet, kábultan néz rám. Szemei csillognak, alig van eszméleténél. Mellkasából ömlik a vér, pont úgy, ahogy a karjából is. Nehezen lélegzik, de mi rohanunk a műtőbe, hogy elállítsuk a vérzést, és kitisztítsuk a szervezetét. Lábaim fájnak a sok rohanástól, de ennek ellenére ott vagyok, és megteszem mindazt, amit a főorvos úr kér tőlem. A műtő ajtaja ketté kinyílik, ahogy valaki belöki, és már is ráteszik infúzióra az öntudatlan férfit. Magamhoz veszek vattákat, és némi fertőtlenítőt is, hogy ne a doktornak kelljen érte rohangálni. A nővérek folyamatosan hozzák a férfi számára megfelelő vércsoportos tasakokat, és azt is rákötik. Oxigén katétert rögzítenek az arcára, hogy azt többé ne nekem kelljen tartanom. Felveszem a maszkomat, ami a nyakamon lógott, és sorjában adom oda a tűket, amivel össze tudják varrni a sebészek a mellkasán keletkezett nagy sebet. A Cardiohelp (konyhanyelven a szívgép) egyre nagyobb, és sűrűbb vonalakat mutat, amiről arra lehet következtetni, hogy a férfi szíve, rendkívül gyorsan ver.
De istennek hála, túlélte Mr Forx ezt a műtétet. Kolléga társaim megkönnyebbülten távoztak a műtőteremből, de mielőtt én is távozhattam volna, a főorvos úr megkért, hogy maradjak itt addig, amíg a férfi magához nem tér. Kezeim közé vettem a műtét során használatba vett eszközöket, felhúztam egy újabb fehér gumikesztyűt, és elmostam a véres tárgyakat. Szépen mindent a helyére tettem, de mielőtt mindent késznek nyilvánítottam volna, azelőtt a férfi ágya melletti szekrényhez mentem, és levettem onnan egy dossziét, hogy elolvashassam a róla szóló kis dokumentumot.
Neve: Daniel Forx  - ismerős volt e név, de magam sem tudom honnan.
Életkor: huszonhat 
Magassága: száznyolcvanöt cm.
Ittléte oka: Túlzott kábítószer túladagolás, és súlyos sérülések.
veszteségek: nagymértékű vérveszteség, eszméletvesztés és sérülések.
Amikor elolvastam az elejét, a szemem sarkából ránéztem, és kezeim közül hirtelen kiesett a mappa. Megráztam a fejemet, és a széthullott papírokat összeszedtem, majd ugyan úgy tettem vissza, ahogy volt. Barna haja volt, amik most a párnáján terjedtek szét, hosszú fekete, de inkább mondanám nagyon sötét barna szempillái az arcához értek. Tökéletes hosszúságú orra volt, de a szája, az valami hívogató szavakat suttogott felém. A felső, és alsó ajka enyhén elvállt egymástól. Karján kirajzolódtak az izmok, de a felső testét már a pléd fedte el.  Ha nem ilyen körülmények között láttam volna meg először ezt a férfit, azt hinném, hogy egy földre szállt angyal.
- Elnézést Miss Parker, de nem vállalna el egy esti műszakot helyettem? – kérdezte egy meggyötört női hang.
- Baj van Rosie? – lépkedtem hozzá egyre közelebb.
- Most telefonáltak az iskolából, hogy George összeverekedett az egyik osztálytársával, és utána meg rosszul lett. – simogatta a homlokát ingerülten. Habár cseppet sem örültem neki, mert már én is alig álltam a lábamon, bólintottam, hogy elvállalom helyette az esti műszakot. Hálásan megköszönte,majd amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt a szobából. Sóhajtottam egy nagyot, majd úgy döntöttem, hogy ideje lenne őt átvinni az egyik korházi szobába. Nehezen, de elindultam az ágyával a folyosón, és közben magam után húztam az infúziót is.
Amikor a folyosó legnagyobb liftjéhez értem, megnyomtam a felfele mutató gombot, és a lift ajtaja már ki is nyílt előttem. Betoltam a liftbe a kerekes ágyat, és már indultunk is felfele. 

ᵜᵜᵜ

Fáradtan járkálok fel s alá, egyik szobából a másikba, egyik betegtől a másikhoz, hogy elvigyem nekik azt, amire szükségük van. Amikor a legnagyobb örömömre végzek velük, visszamegyek a betegem szobájába. Erőtlenül nyomom le a kilincset, de amint az kinyílik, szemeim úgy kerekednek el a döbbenettől, és az ijedtségtől. Fekete zakó van rajta, ami vállára feszesen feszül rá, fekete elegáns, még is lezser nadrág van rajta, és fekete lakkcipő.
Háttal áll az ajtónak, kezei zsebre vannak téve, és úgy bámul ki a kórház nagy ablakából. Beljebb lépek az ajtón, de még mindig nem mozdul, csak bámul kifelé.
- Uram. – szólítom meg. Hallom ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt, és ezt még jó párszor megismétli, csak egyre hangosabban. A levegő, amit kienged a az orrán keresztül, az ablakra csapódik, így párás lesz az tőle. – Uram kérem feküdjön vissza. – hallatom megint a hangomat, de még mindig semmi. Apró, lassú léptekkel megfordul, így szembekerül velem, és úgy nézünk egymásra. Hogy volt ennek a férfinak ennyi ereje, hogy felöltözzön? Egyáltalán ahhoz, hogy felüljön?
- Írja meg a zárójelentést. – szólalt fel végre. Ekkor vettem észre, hogy mindvégig mélykék szemébe néztem, és nem pislogtam.
- Az… az nem az én dolgom. De kérem uram feküdjön vissza az ágyba. – mutattam az ágy felé.
- Hát akkor ki? – emelte meg az egyik szemöldökét.
- A főorvos úr, de ő jelenleg nem tartózkodik az épületben sem, és a környéken sem.
- Ó! Ez bizony nagy kár. Akkor jelentés nélkül hagyom el az épületet. – indult meg felém, de én beálltam az ajtó elé, és bezártam azt. Dühös tekintettel nézett le rám, de valahogy ez is elképesztően szexi volt. Kék szemei most majdhogynem feketén csillogtak, és a hátam mögé nyúlt, hogy ki vegye a kezemből a kulcsot, de én nem hagytam neki, és kimásztam előle.
- Szépen kérem uram, feküdjön vissza az ágyba, és holnap majd a főorvos úr megvizsgálja önt. Kérem. Bírjon ki itt még pár napot. – mutattam az ujjammal az ágyra. Hangosan, és dühösen fújtatott egyet, majd levette a zakóját. Amikor az ingjét kezdte el kigombolni, zavartan elfordultam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy mennyire kívánatos felsőtest lapulhat azalatt a vékony anyag alatt.
- Ide fordulna, ha megkérhetem rá? – szólat fel, én pedig tettem amit mondott. Lassan megfordultam, de amikor megláttam, hogy csak egy bokszeralsóban áll előttem, a kezemet a szemem elé kaptam. Ő felnevetett, és két kezet éreztem meg az én kezeimre fonódva. Elvette a kezeimet a szemei elől, így mellkasával néztem farkas szemet. Tudtam, hogy ha lentebb nézek, a libidóm az egekbe fog szökni. Kaphatok esetleg valami fájdalom csillapítót, vagy valamit? –kérdezte meg, és én elindultam a szekrénye felé, ahol gyógyszerek sorakoztak fel. Elvettem a megfelelőt, öntöttem a pohárba egy kis vizet, de amikor megfordultam, egy mellkasnak ütköztem, így a pohár tartalma a felsőmre borult. Ingerülten tettem le az asztalra a poharat, majd bementem a szobához tartozó mosdóba, és egy száraz törülközővel kezdtem el a felsőmet törölgetni. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Habár ez konkrétan nem az én hibám, hanem Mr. Forxé, de már teljesen mindegy.
- Ha gondolja, nyugodtan leveheti a köntöst. Engem nem fog zavarni. – a hang közvetlenül a hátam mögül jött. Mi ez az ember? Valami nindzsa, hogy ilyen zavartalanul tud közlekedni?
- Mi kell ahhoz, hogy visszafeküdjön az ágyba, és nyugton maradjon? – kérdeztem most már türelmetlenül. Ez az ember egy pofátlan alak!
- Már mondtam. Enyhítse a fájdalmamat.
- Enyhítettem volna, ha nem áll közvetlenül mögém. – puffogtam, és kiiszkoltam a fürdőből. A kezébe nyomtam a gyógyszert, és egy pohár vizet, majd megvártam amíg azt megissza, és bebújik az ágyba. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kimentem a szobából, de mielőtt ő utánam jöhetett volna, rázártam az ajtót.
- Hé nyissa ki az ajtót! – jött az ajtó mögül a mély rekedtes hang.
- Feküdjön le, és próbáljon pihenni. Holnap a doktor úr megvizsgálja, és ha minden jól megy, hazamehet, de természetesen, csak ápolóval. Pihenjen jól Mr. Forx – válaszoltam a szokásos monológot, és lementem a portára, majd az autómatából vettem egy kávét. Istenem, hogy mi lesz ebből… 

Ha tetszett a rész, kérlek titeket, kommentelejtek, írjatok véleményt, vagy iratkozzatok fel. Szép estét! Ü: Sz.G